Sokminden változik, de Ákos ÖRÖK!

A hűség a legkegyetlenebb béklyó. Van aki őriz, De nincs, aki ért, Van olyan, aki megölel, De nincsen, aki félt, Már nem is tudod, hogy szenvedsz, Hitted, hogy szebb lesz, Praktikus, logikus, Mégis tragikomikus Rosszul megírt, hálátlan szerep, Hogy tulajdonként éled az életed, Én féltelek.

Mind, aki játszik az ördöggel Észre se veszi, hogy az ördög nyer.

Emlékszel még ugye a kamasz éveinkre, Ahogy együtt volt az a néhány jó barát? De nosztalgikus a nóta, Mert szétszéledt azóta Az a szépreményű jó kis társaság.

Az a tű folyton ott a vénán És te eltűrsz mindent némán, Életed alig lüktet, De szemed a tévére dülled És benn a kórteremben, A szelíd fehér csendben, Áthasít a zsoltár, Hogy valaha ember voltál!

Mindig sírsz, hogy a gyűlölet öl Közben szétszakadsz a gyűlölettől. Nem kell, hogy észrevedd, Mert meg sem értheted, Nem látja szép szemed, Hogy az átok alól Végre Feloldoztál, Zavartan felnevetsz, Örülsz, hogy itt lehetsz, Engem nem gyűlölsz, nem szeretsz, De az átok alól Végre Feloldoztál.

Aki megöl, azt is ölelnéd.

Nézd, Fakó ez a kép, De bennem szép, Ugyanúgy, mint rég. Bennem a fénykép, Benned a Fény képe ég, Mindig ég.

Reményt kaptam csak az útra, Én, az örök átutazó Azt, hogy minden bűnöm megbocsátható.

Látod, nincs mit mondanom, A napot, az órát sem tudom, Csak várom, hogy üzend, hogy vársz.

Szerelmem vagy, Neked én adok nevet, És az a varázslat köröttünk lebeg. Bánatot, sebet, mindent levedlek, Ha megölsz is érte, Én akkor is szeretlek.

Hol vagyok otthon, Nem tudom, De ha fáradt leszek És elbukom, Simítsd le arcomról A rémálmok Ólomporát, Az éjjelt virraszd át!

Nem mások alkotta kotta, nem az égi csillagflotta, remegő kezemet egyedül te vezeted, aki a kígyótól se félsz, és az almát is szereted.

Csak tanulj és taníts, hogy majd tanítva megtanuld: a helyed ott van, ahol szeretnek!

Elfojtott dühömet ne lássa más Csak a falak őrizzék titkomat Mert bennem őrült láng ragyog Én idelenn idegen vagyok.

Álom-szakadék mélye vár, Onnan is visszahív egy szó Dalt szül a súlyos félhomály Érzem, hogy sírni volna most jó.

Amit nekem adtál, azt én elfogadtam És hittem benned, pedig nem is tudtam Hogy hitem örökre megmarad Semmim sincs, csak te vagy.

Mosolyom mögé néztél, és bánatot láttál; én benned magamra leltem, én a tiéd vagyok, mert rám találtál.

Szeress, reszkess, keress új reményt, bújj el, hallgass, lásd meg újra a fényt! Veszíts, válassz, minden út egy helyre visz, vakulj, égj el, valaki csak benned hisz.

Az elme emléket hadar, Egyszerre fájni kezd a lét, A kitelt idő még több fényt akar, Így feszíti szét korhadt keretét.

Várod azt, hogy megérintselek. Mert remegni vágysz, És ellentmondani, De a tested szerelmet készül vallani.

Ez nem én vagyok, ez nem mi vagyunk, így aztán mindegy, hogy áldás vagy átok, hogy torzan látják a nagyvilágot egyes újságokba író srácok.

Nekem sok a dolgom, én nem érek rá, így hát mindegy, hogy mit is szóltál, de csak akkor ítélj, hogy én ki vagyok, ha egyszer tudni fogod, hogy te kicsoda voltál.

Hagyd a szavakat, így védd az igazad, Aki fecseg, az úgy marad, Hallgatni boldogabb. Hogyha nem teszed, Magadra zárod a ketreced, A szívedet el ne add, Örömöd hallgatag.

Most sokáig nem látlak, tudod, pedig nem vehetem le rólad a szemem, lepedőm markolja sóhajod, csak Te mondod így ki a nevem.

Kihullnak kezemből a könyvek a világ magamra hagy mostantól hűvösebb napok jönnek szűkülő időm egyre tágasabb.

Minden, ami szép volt, minden, ami ránk várhat még, már bennünk van rég, a szemünkben ég. Sietni kéne, testvér, Szeretni, lenni, élni, A halállal nem békélni meg.

Csak bámul és etet, A könnyeken nevet, Ő arctalan lehet, Ő gyűlölve szeret.

Szemed íriszén magunkat látom, Fénylő tükör a döbbenet. Sok életet meguntam már, De most örülök neki, hogy itt lehetek.

Túl a bűnön, a megbánáson, Hitem tüzéhez ülök közel, Mellém fekszel, és azt se bánom, Hogy úgy alszol el, ahogy megszoktad már Másvalakivel.

Nem ilyen világot képzeltél, de a csábítás hívott, hát engedtél. Most koponyád csöndjében némán ülsz és utazol valahol, magányod szelíden átkarol. Nem ilyen világot képzeltél, de a csábítás hívott, hát engedtél. Most koponyád csöndjében némán ülsz és utazol valahol, magányod szelíden átkarol.

Lehetnél másé talán vagy mindenkié Az enyém biztosan nem vagy. De ha az öledbe bújok, nem érdekel, Az sem, hogy volt-e tegnap. És ha tegnap volt is, voltál-e benne Te Vagy voltam-e én? Nem fáj a kérdés, hogy van-e igazság A világ legvégén.

Azért vagy itt, hogy mindent láss, Hogy értsd a szót, olvasd az írást, Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj, Hogy az égbe szállj, nehogy a porba hullj.

Ócska kis közhely, Gyönyörű törvény, Hogy a szerelem örvény.

Csillagok alatt fekszik a test, Az enyém, a tiéd, akárkié. Könyörögnék, hogy engem szeress, De nem ragyogsz rám már soha többé. Nem látlak, csak elképzellek, Minden éjjel másmilyennek, De tudnod kell, Hogy minden éjjel szép vagy.

Játsszuk el Azt, hogy élünk És nem lehetne másképp. Egyszerű a játék, Vigyáznak ránk, Mert hinni kell, Hát játsszuk el!

Halott virágok illatát nyögik a fák, És megrázkódik a táj. Valami véget ért, valami fáj.

Döntened kell, mi a fontosabb, Megnyisd, vagy őrizd önmagad. Csak félig él, aki nem szabad, A rabok szíve megszakad. Sebzett vagyok, És könyörtelen, A világ egyre csak Pöröl velem.

De Te megláttad, Hogy kábultan Bámultalak, És felragyogott a Nap. Kelj fel, egy jel kell, egy sóhaj, minden perc nehezebb Törd meg a csöndet egy szóval, én nem kérek egyebet Soha már.

Bárhogy fáj: Elmúltál! Gyáva perc, Te bűntelen, Te tiszta, Nem idézhet vissza semmi már. Gombostűre szúrva szépen, Ezernyi színes pillanat. Az idő, ha megdermed a képen, Az öröm talán itt marad.

Nem gondolni rád Én már nem bírok tovább Tőlem hiába tiltanád Tested selymes ritmusát Én már megtanultam rég Van, aki csak távolabbról szép De tőlem senki meg nem véd Belőled ennyi nem elég. Hiányzik néha egy kis fájdalom Máskor meg nem bírom azt, hogy folyton megkísért.

Minden most kezdődik el, aztán úgyis menni kell, elfordul rólunk a Fény, aztán nincsen több remény...

Ilyenek voltunk, vadak és jók, Bűnösök közt is ártatlanok. Ilyenek voltunk, és marad egy jel, Amit itt hagyunk, ha indulni kell.